Ma egy újabb mélyponton mentem keresztül. Egy olyan mélyponton, melynek oka az alacsony önbecsülésem. Amikor "felültetem magam" arra a lóra, hogy megpróbálom a saját teljesítményemet a világ szemén keresztül mérni, szinte mindig ez a vége. Beleesek egy olyan mély gödörbe, ahonnan a kijutás esélytelennek tűnik.
Ennek a lelki gödörnek az alján ma azon gondolkodtam, hogy mik lennének azok a pótcselekvések, pótszerek, amelyekhez nyúlhatnék. Át is gondoltam, hogy milyen menekülési módokat ismerek, hogy gyorsan bekövetkezhessen nálam is a lelki gyógyulás. Jöttek is szépen-sorban az ötletek: alkohol, nyugtató, vásárlás, pornó, evés. Melyikhez lehetne nyúlnom, csakhogy egy kicsit jobban legyek? Egy kicsit érezzem magam értékesebbnek, jobbnak, szerethetőbbnek... - gondoltam magamban.
Mindegyik ötletet elvetettem.
Nem lettem jobban.
A mellkasom szorított. Halálfélelem kerített hatalmába. Mivel épp autóban ültem, amikor a legrosszabb szakaszban tartott a rosszullétem, így jobb híján imádkozni kezdtem magamban. Én ilyenkor mindig a Mi Atyánk szövegét mondom magamban. Némán elkezdtem az imát:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!
Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség
mindörökké.
Ámen.
Ezt ismételgettem újra és újra és újra. Nagyjából tízszer elmondtam magamban. Közben - magam sem tudom mikor - lassan engedni kezdett a szorítás. Lassan kitisztultak a gondolataim. Ismét éreztem, hogy a testem (az elmém, a szívem, a lelkem) az én irányításom alatt áll. Nem gyűr már maga alá a félelem. Van számomra remény.
Átengedni az irányítást
Számomra nehéz, amikor nem én irányítok. Nem érvényesülhet az én akaratom: nagyon szeretnék elérni valamit az életben, amitől úgy érzem, hogy általa teljesebb lehetek és bármit teszek, bárhogyan próbálom, esélytelen a dolog. Ez letaglóz. Ugyanakkor azt is nehéz kimondanom, hogy át tudom másnak engedni az irányítást. Még akkor is, ha teljesen bízom a másikban. Ezért is nagy dolog tőlem - és számomra az egyik legmeghatározóbb mondat - amikor kimondom, hogy "legyen meg a te akaratod". A Tiéd Uram. Ne az enyém. Még akkor is, ha úgy gondolom, és biztosan érzem, hogy én tudom, hogy mi a jó nekem. És nemcsak "átadom a kormányt", hanem át is tudom érezni. Mintha azt mondaná valaki, hogy:
"Tedd le a terheidet bátran a lábaimhoz! Bízd magad rám és én vezetlek téged!"
Jó megnyugodni ebben a fajta "semmittevésben".
