Ez az írás egy belső küzdelmem lenyomata, egy korábbi traumám feldolgozása. Egy olyan embert tükröz, aki a legsötétebb helyekről próbál a fény felé kapaszkodni, miközben a múlt nem engedi szabadon.

Nagy sötétségből jövök. Megismertem a kegyelmet. Megismertem a valódi, önzetlen szeretetet, de a múlt nem ereszt, folyamatosan visszakér magának...

Ahogy előttem gurult fehér autójával az erdei úton, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. 55 – néztem a kilométer óra állására. 60-nal lehet menni. Nincs forgalom. Miért formál jogot arra, hogy engem mégis visszatartson?! Ez valamiféle erőfitogtatás lenne? „Megmutatom neked, hogy én mennyivel különb vagyok nálad, mert rendes és felelősségteljes állampolgárként betartom a szabályokat. Én beleillek a társadalom szabta keretekbe. Ami neked soha nem fog menni.” – hallottam is a fejemben a vádaskodást.

„Nem vagy egyenértékű velem. Én egy jó családból jövök, te pedig egy alacsonyabb rendű ember vagy. Most ugyanazon az úton haladunk, de te nem passzolsz ide. Ha lehetne, leküldenélek a földútra, hogy ott poroszkálj. Olyan söpredéknek tartalak. Megengedném, hogy pakolj utánam, vagy a gyerekem után – ha jól viselkednél. Eltűrnélek kicsit. Megsimogatnálak, ha megtisztítanád magad előtte. Ha le tudnád magadról mosni egész életed mocskát. Más férfiak mocskát. A bűnök mocskát. Megcirógathatnálak. Te pedig úgy tekeregnél nekem, úgy csavarnád a tested, arra és olyan ívben mozognál, ahogy azt én irányítanám. Mindkettőnknek jó lenne. Jó gazda lennék. Te pedig jó szolga.”

Ahogy a visszapillantóból ránézek, a kilométeróra már százon felül jár. A szívem majd kiugrik a helyéről. Lehagytalak. Képes vagyok rá. Le tudlak gyűrni. Csak annyira, hogy egyenértékű legyek veled. Egyenlő vagyok veled.

Kegyelmet kaptam Istentől. Örök életet. Reményeket. Esélyeket. Reményt egy jobb életben. Esélyeket egy kegyelmes életre. És mégis folyamatosan rángat, cibál, rugdos vissza a múlt. Vissza. A helyemre. Ahová való vagyok. Egy alantasabb életbe. Egy megalázott szerepbe. Elhiszem, hogy soha nem leszek elég jó senkinek és semmire. Egy értéktelen húsdarab vagyok csak. Próbálkoznom is kár. Egy végeláthatatlan sártengerben állok és csak dagasztom magam körül a sarat, de ki nem juthatok soha. És ott, a mocsokban, mindennek a legalján, mindig megtalálom Jézust. Aki bemászik ebbe a mocsokba. Aki bepiszkítja magát értem. Aki megfogja a kezem. Nem finnyáskodik. Nem akar parancsolni nekem. Nem akar leuralni. Csak jön szelíden. Alázatosan. Mindig.