Egy darabig azt hittem, hogy a halál közelsége a legfélelmetesebb érzés, amit ember megélhet. De nem így volt. A legfélelmetesebb dolog az üresség volt. Észrevétlenül költözött be az életembe. Nem voltak feltűnő jelei, mégis ott bujkált a szobám csendjében, az osztályterem falai között, az emberek szavai mögött – és leginkább a mellkasomban.
Kis idő múlva már mindenhol és mindig jelen volt. Állandó kísérőmmé vált.

Arra vágytam, hogy megérintsek, megízleljek valamit. Valamit, ami nem fáj. Valamit, ami valóságos. Egyetlen morzsányi boldogság is elég lett volna.

Gyorsan megtanultam, mit várnak tőlem mások. A család volt az első olyan terep, ahol ezt nap mint nap, szinte reflexből gyakorolhattam. Tudatlanul és önkéntelenül, de a testem minden apró porcikája arra programozódott, hogy megfeleljek. Bármit odaadtam volna egy dicséretért – vagy még ennyi sem kellett. Egy bólintás. Egy alig észrevehető mosolyféle a száj szélén. Ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam: most jó vagyok. Én. Nem más. Én lettem az elfogadott. A szeretett.
Nem kellett hozzá simogatás vagy babusgatás – csak egy villanás, amitől napokig örömmámorban úsztam.

Nem volt nehéz rájönnöm arra sem, mi teszi boldoggá anyámat.

– Én bármit megadtam volna gyerekkoromban, hogy csak egy szelet süteményt ehessek, de nagyanyád soha nem sütött semmit – mondogatta gyakran, miközben a sötét főzőfülkébe húzódva sürgölődött. A szombatjait rendszerint itt töltötte. Valami mindig sült vagy főtt nálunk.
Ha öcsémmel segíteni próbáltunk, ideges lett, hamar elküldött minket. De amikor habverőt kellett lenyalni vagy tálakat kitakarítani, már nyitva állt előttünk az út. Az apró ujjainkkal mohón nyaltuk le a maradékot, és anyám mosolygott.
Ahogy nézett minket, mintha a gyermekkori énje is jóllakott volna közben. Boldoggá tette, hogy eszünk.

Én pedig, az örök válogatós, a „rosszul evő” gyerek, ettem.
Akihez négyévesen az apja erőszakkal próbálta letuszkolni a paradicsomos káposztafőzeléket, aminek hányás lett a vége. Anyám ezt a történetet újra meg újra apám fejéhez vágta, ha alkalmatlanságát akarta bizonyítani.
Ez az emlék az én fejemben is állandóan felfrissült.

Aztán mégis: ettem.
Habos és krémes mennyországgá változtak a hétvégék.
– Mindegy, csak mákos ne legyen! – mondtam péntek esténként, amikor előkerült a kockás receptfüzet. Anyám ilyenkor gondosan végiggondolta, mi volt már rég, mi fogyott el leggyorsabban, és megvoltak-e az alapanyagok.
Én pedig már aznap este félig jóllaktam a sütemények gondolatával.

Anyám ezt sosem kapta meg. Nagyanyám némasággal válaszolt a sérelmekre, amit anyám időről időre csak úgy odavetett sütés közben. Mama soha nem vágott vissza, csak ült csendben, majd evett egy-két szeletet a kész sütiből. De ő valahogy sosem tűnt jóllakottnak. Sem boldogabbnak.
Sebaj. Én boldog voltam helyette is.
És az én boldogságom elég volt az egész család számára is.

A sütemény mindig elfogyott – de akkor nyílt a hűtőajtó.
A boldogság instant forrása mindig adott magából valamit.
Ahogy telt a hasam, úgy lettek szebbek a színek, barátságosabb az otthonunk, és én is: jobban szeretett.
Mert én megkaptam mindazt, amit anyám csak kívánt. Amit mástól soha nem kapott meg – de nekem itt volt. A süteménybe sütve. A hűtőbe dugva. A tányérra rakva.

És ha a sütit a számba raktam, az üresség biztosan eltűnt.

A boldog pillanatok soha nem tartottak addig, amíg szerettem volna, vagy amíg szükségem lett volna azokra. Viszont ahhoz elegendőek voltak, hogy az addig főleg egyedül bolyongó, magányos gyereket elkezdjék gúnyolni az osztálytársai. Egy ikerpár tagjai lettek fő zaklatóim.

- Digi-dagi-daganat – kiáltotta oda nekem valamelyikük. Ahogy hatalmába kerített és egészen elvörösített a szégyen, kergetni kezdtem a gúnyolót. Mire a hang a másik irányból, a kis hasonmás szájából hangzott éppen. Irányt váltottam és amint elkaphattam volna új bántalmazómat, az előző addig kiabálta rám a kis mondóka ismert szövegét, amíg ismét irányt nem váltottam.

Helyzetemhez az iskola új testneveléstanára sem járult hozzá pozitívan. A fiatal nő személye nem illett a falusi miliőbe. Sportkocsival parkolt le a meglehetősen egyszerű autók közé. Fekete teletalpú bőrcsizmája tökéletesen passzolt fekete neccharisnyájához, rövid, feketére festett kleopátra frizurájához és bronz színűre szoláriumozott bőréhez. A testnevelés-biológia szakos Anita bombaként robbant be az elitnek nem nevezhető iskola életébe. Harmadikos voltam, amikor az elszánt, fiatal tanárnő testneveléstanárunk lett. Megkapta osztályunkat 8 vékony lánnyal együtt, na meg ott voltam még én is, az enyhén duci lány. Az addig mindenféle játékkal teleszőtt órák egyszerre lettek szenvedéseim színterei. A folyamatos felmérések során mindig én voltam a leglomhább, legügyetlenebb, mindenben az utolsó. Úgy is láttam magam: utolsóknál is utolsóbbnak. Folyt. köv.