Egy ideig azt hittem, hogy a halál közelsége a legfélelmetesebb érzés, amit egy ember megélhet. De tévedtem. A legfélelmetesebb dolog az üresség volt.

Lassan és észrevétlenül költözött be az életembe. Nem voltak látványos jelei – de ott bujkált a szobám csendjében, az osztályterem falai között, az emberek szavai mögött. És leginkább: a mellkasomban. Egy idő után mindig és mindenhol jelen volt. Állandó kísérőmmé vált.

Valami valódit akartam. Valamit, ami nem fáj. Egyetlen morzsányi boldogság is elég lett volna.

Gyorsan megtanultam, mit várnak tőlem mások. A család volt az első hely, ahol ezt nap mint nap gyakorolhattam – szinte reflexből. Tudatlanul és önkéntelenül, de a testemminden porcikája arra programozódott, hogy megfeleljen. Bármit odaadtam volna egy dicséretért – vagy még ennyi sem kellett. Egy bólintás, egy halvány mosoly a száj szélén. Ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam: most jó vagyok. Én. Nem más – én lettem az elfogadott. A szeretett.

Nem kellett ölelés vagy babusgatás. Elég volt egy pillantás, amitől napokig örömben úsztam.

Nem volt nehéz rájönnöm, mitől lesz boldog anyám.

„Én bármit megadtam volna gyerekkoromban, hogy csak egy szelet süteményt ehessek, de nagyanyád soha nem sütött semmit” – mondogatta gyakran, miközben a sötét főzőfülkében sürgölődött. A szombatok nála mindig sütéssel vagy főzéssel teltek.

Ha öcsémmel segíteni próbáltunk, ideges lett, és hamar elküldött minket. De amikor a habverőt kellett lenyalni vagy a tálat kinyalni, akkor már nyitva állt előttünk az út. Apró ujjainkkal mohón faltuk a maradékot – és anyám mosolygott.

Ahogy nézett minket, mintha a saját gyermeki énje is jóllakott volna. Boldoggá tette, hogy eszünk.

Én pedig, az örök válogatós, a „rosszul evő” gyerek, ettem.

Az a gyerek, akit négyéves korában az apja erőszakkal próbált megetetni paradicsomos káposztafőzelékkel – hányás lett a vége. Anyám ezt a történetet mindig újra és újra apám fejéhez vágta, amikor bizonyítani akarta, mennyire alkalmatlan.

Ez az emlék az én fejemben is mindig újraéledt.

Aztán mégis: ettem.

A hétvégék habos és krémes mennyországgá változtak.

„Mindegy, csak mákos ne legyen!” – mondtam péntek esténként, amikor előkerült a kockás receptes füzet. Anyám gondosan végiggondolta, mi volt már rég, mi fogyott el leggyorsabban, és megvannak-e az alapanyagok.

Én pedig már aznap este félig jóllaktam a sütemények gondolatától.

Anyám ezt sosem kapta meg. Nagyanyám némasággal reagált a vádakra, amiket anyám időről időre odavetett sütés közben. Mama soha nem szólt vissza – csak ült csendben, majd evett egy-két szeletet a kész sütiből. De soha nem tűnt jóllakottnak. Sem boldogabbnak.

Sebaj. Én boldog voltam helyette is.

És az én boldogságom elég volt az egész családnak.

A sütemény mindig elfogyott – de ilyenkor kinyílt a hűtőajtó.

A boldogság azonnali forrása mindig adott magából egy kicsit.

Ahogy telt a hasam, úgy lettek szebbek a színek, barátságosabb az otthonunk – és én is: jobban szerethető.

Mert én megkaptam mindazt, amit anyám csak kívánt. Amit mástól soha nem kapott meg – de nekem itt volt.
Bele volt sütve a süteménybe. El volt rejtve a hűtőbe. Rá volt rakva a tányéromra.

És amikor a sütit a számba tettem, az üresség biztosan eltűnt. Egy időre.