Egy ismert keresztény énekes botránya újra előhozta a kérdést: elvárhatjuk-e egy hívőtől, hogy hibátlan legyen? És ha mégsem az – mit kezdünk vele? Tapasztalatom szerint a keresztény tökéletesség mítosza nemcsak másokat nyom agyon, hanem minket is.

A bejegyzés apropóját egy ismert keresztény énekes körül kirobbant botrány adja – de nem róla fogok írni. Nem az a célom, hogy pálcát törjek valaki felett, hanem az, hogy elgondolkodjunk: mit várhatunk el saját magunktól keresztényként, és mit másoktól – pusztán azért, mert kereszténynek vallják magukat?

A közösség, ami felemel

Sokáig én is máshogy láttam a hívő embereket. Amikor viszont rátaláltam egy olyan közösségre, ahol valódi megtapasztalások történtek, ahol nem kellett megfelelni, csak jelen lenni, ahol szabadon beszélhettem a hitemről, a kérdéseimről, a családi életemről – valami alapvetően megváltozott bennem. A kereszténységről korábban kialakult, merev és formalitások mögé bújt kép lassan leomlott. A közösség tagjai nem csupán testvéreimmé váltak, hanem barátaimmá is. Egy olyan közeg részese lettem, ahol a szeretet nem csak elmélet volt, hanem élő valóság – olyasmi, amit a mai világban ritkán tapasztalunk.

Égető szükségem volt arra, hogy ha megosztok valakivel egy személyes történetet – legyen az örömteli vagy fájdalmas –, akkor ne önmagáról kezdjen beszélni válaszként. Ne az történjen, hogy egy rossz hírem hallatán valaki csak egy üres frázissal reagál, míg egy örömhírre érdektelenül bólint, vagy épp udvariasan mond valamit – csupán azért, hogy utána hosszasan áradhasson a saját gondjairól. Nem szerettem volna egy lelki kuka lenni, ahová mások ledobják életük terheit, miközben a saját terheim tovább nehezednek.

Ez a közösség viszont más volt. Egymás terhét hordoztuk – nem csak szóban, hanem tettekben is. És amikor valaki bajban volt, nem maradt egyedül. A problémák – legyenek azok anyagi nehézségek vagy betegségek – valahogy könnyebben elviselhetővé váltak. A közös örömök pedig még ragyogóbbak lettek: őszinte ujjongás egy előléptetésért, boldog izgatottság egy új élet érkezéséért. Csodák történtek – köztünk. De talán a legnagyobb csoda az volt, hogy mi magunk lettünk egymás számára a csoda.

A csalódás tapasztalata

Ebben a lelkes, boldog mámorban azonban valami fontosat elfelejtettem: hogy ők is emberek. És az emberek – még ha hívők is – néha hibáznak.

Egy alkalommal egy közösségi taggal a gyülekezeten kívül kerültünk kapcsolatba, és egy egyszerű kérdést tettem fel neki. Még be sem fejeztem a mondatot, amikor hátat fordított, és félvállról odavetette, hogy „oldjam meg”. Egy másik alkalommal úgy adott át nekem egy tárgyat, hogy egyszerűen elém dobta az asztalra. Ezek a furcsán rideg, barátságtalan gesztusok nem maradtak elszigeteltek – egyre gyakoribbá váltak, és végül egy komoly konfliktushoz vezettek. A kapcsolat helyreállítása hosszú folyamat volt – és még most sem lett olyan, mint régen.

Ekkor kezdtem megérteni valamit, amit addig csak elméletben ismertem: hívőként is emberek vagyunk. És tévedni nem a hit hiányának a jele.

Ember maradni Isten előtt

Gyakran úgy érezzük, hogy ha hibázunk, akkor kudarcot vallottunk Isten előtt. Mintha csak a hibátlanokat szeretné, mintha tökéletességet várna tőlünk. Pedig ez éppen fordítva van. Ő a megtört szívekhez van közel. Nem a hibátlanságunkra épít, hanem a bizalmunkra – arra, hogy akkor is visszamegyünk hozzá, amikor hibáztunk.

A kegyelem nem a tökéletesek jutalma, hanem az elesettek menedéke.

Isten nem lepődik meg a gyengeségeinken. Nem fordul el tőlünk, amikor letérünk az útról. Inkább ott áll, várva, hogy visszanézzünk rá. Mint az atya a tékozló fiú történetében – nem vádol, hanem rohan elénk, hogy átöleljen.

Túl gyakran keverjük össze a hitet a hibátlansággal. Pedig a kereszténység nem arról szól, hogy mindig jól csináljuk, hanem arról, hogy mindig Istenhez megyünk vissza – még a tévedéseink után is. A keresztény élet nem egy hibátlan élet – hanem egy megtért élet.

A világ nem tökéletes keresztényeket akar látni, hanem őszinte embereket, akik elismerik, ha tévednek, és mégis kitartanak a hitük mellett. Akik nem takargatják a sebeiket, hanem megmutatják, hogy Isten ott is tud gyógyítani. Hogy a kegyelem nem egy szó, hanem valóság.

Ha ma úgy érzed, hogy túl sokat hibáztál, hogy nem vagy elég jó keresztény – emlékezz:

Isten nem tévedhetetlen embereket keres, hanem nyitott szíveket.

Tévedni emberi. Megtérni is. És Isten újra és újra visszafogad. Mert az Ő szeretete nem a teljesítményedre épül, hanem az Ő jellemére.

„Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.”
(Zsoltárok 34,19