Anyám utoljára még visszapillantott a házunktól alig száz méterre lévő útkereszteződésből. Vajon tudta-e, hogy amit akkor lát és érez, az a mi kapcsolatunkat is egy kereszteződésbe vezeti? Egy olyanba, ahonnan már nem folytatható az az irány, amerre eddig tartottunk. Innen már csak jobbra vagy balra lehetett továbbmenni. Jobbra talán valóban egy „jobb” út várt volna ránk, balra pedig egy rosszabb – vagy legalábbis ugyanaz a göröngyös, fájdalmas út, amin addig együtt bukdácsoltunk anya és lánya.
Vajon anyám tudatosan választotta a balra vezető utat? Egyáltalán: útkereszteződés volt ez, vagy csupán nyamvadt életünk egyirányú zsákutcája?
Nagy pocakkal sétált a buszmegállóba, hogy túlhordott várandósságát követően a szülést az orvos burokrepesztéssel megindíthassa. Autó híján kénytelen volt busszal bejutni a szülészetre. A szülés előtti félelemtől feldúlva még egyszer visszanézett a házunk udvarára. A foghíjas kerítés nem sokat bízott a képzeletre. Ott voltam én – a hároméves kislány –, és a játékaimmal babráltam. Most váltam el napokra az édesanyámtól, amit nem bántam. Egy bánatos pillantást sem vetve utána, önfeledten játszottam tovább. Anyám elsírta magát, és rálépett egy új útra: a kétgyermekes anyává válás útjára.
Mai napig emlékszem a sárgára festett kórházi épületre, ahol a csecsemőosztály volt. Apám a lehetetlenül magas ablak irányába emelt.
– Ott a testvéred – bökött az orrával a kis töltött káposztaként sorakozó csecsemők felé.
A sok egyforma csomag számomra semmit nem mondott. Tudatlanságomat hallgatással próbáltam leplezni, mintha igazán jól tájékozott gyerek lennék. Ez a jelenet maradt meg kedves emlékként bennem. Azt viszont már nem tudom felidézni, hogy a szülészeti osztályon nem voltam hajlandó sem anyám szobájába belépni, sem hozzá közelebb menni. Ez a történet később anyám egyik vesszőparipája lett – valahányszor valami hibát követtem el, indulatosan vágta a fejemhez:
– Visszafordultam még az utcasarokról is, hogy biztosan hiányzom neked. Elképzeltem, hogy sírsz utánam az udvaron, de te csak játszottál, még utánam sem néztél! Apád behozott a szülészetre, de még a kórházi szobába sem akartál hozzám bejönni! Nem is jöttél oda hozzám! – fakadt ki újra és újra.
Ahogy egyre többször hallottam ezt a visszaemlékezést – rendszerint valamilyen vélt vagy valós bűnöm után –, önkéntelenül is csak arra tudtam gondolni: már háromévesen sem voltam elég jó? Vagy csak… elég jó?
Minden agysejtemmel próbáltam visszaemlékezni. Görcsösen ott akartam lenni megint, 1991-ben. Ott állni a kórházi ágy mellett. Látni magamat, ahogy nézek rá. Mintha csak időutazni tudnék. Azt mondani magamnak: tégy meg csak egy lépést előre! Mondj valamit! Egy „szia” is elég volna. Ha csak egy kicsit jobb lettem volna, ott és akkor – talán most minden más lenne?
Vagy ha elraktározom azt a pillanatot… ha magamba szívok minden másodpercet, minden szót, minden pillantást... ha nem hagyok mindent elveszni, akkor nem tűnt volna el az egész a feledés homályos folyosóin. És akkor talán most, harminc évvel később, nem azon töprengenék, hogy milyen lehetne egy olyan élet, ahol anyámmal tényleges közünk van egymáshoz. Több annál, mint hogy esténként néhány perces, semmitmondó videóhívásokban elhangzik a kérdés: „mi újság?”, én pedig azt felelem: „semmi”.
Talán azt mondaná: „Látom rajtad, hogy valami bánt. Mondd el! Itt vagyok, támaszod leszek.”
És én így kezdeném:
– Anyu, azokban a ritka pillanatokban, amikor képes vagyok érezni, és amikor merek is, olyankor azt érzem, hogy meghalok a fájdalomtól. Mert bánt az élet. Épp úgy, mint mindig is. És bántanak az emberek, ahogy mindig is bántottak. A fájdalom olyan hullámokat csap a fejem fölé, hogy fuldoklom. Az örvények húznak le a fekete mélység felé. A partot nem látom, kapaszkodóm nincs. A fájdalom végeláthatatlan. Nem múlik. Nem szűnik. Szükségem van rád. Szükségem van arra, hogy a támaszom légy – mondanám őrjöngve, toporzékolva, sikítva, ordítva.
De ő nem kérdez. Épp úgy nem, ahogyan nagyanyám sem kérdezett soha, amíg élt. Így a fájdalmam megmarad egy „semmi”-nek.
– Akkor jó. Itt sincs semmi – mondja ő.
Így leszünk mi ketten valóban: semmitmondóak.
