A következőkben készülő regényemből szeretnék egy részletet megosztani veletek:

1998 nyara. Épphogy betöltöttem a tíz évet.
Egyetlen feladatot kaptam: elsétálni a közeli postára. A hőség mindenkit a házakba űzött. Az utcák üresek voltak, még a kisbolt is zárva dél és kettő között.

Megérkeztem a forgalmasabb úthoz. Megálltam. Balra néztem, jobbra. Aztán újra balra. És megint jobbra. A félelem elemi erővel tört rám.

– Át kellene mennem – mondogattam magamnak. De a lábam nem mozdult. „Jönni fog egy autó” – győzködtem magam. Jobbra néztem, aztán balra.

És akkor megint ott volt. A halál.

Mintha megszólított volna:

„Érted jöttem. Te leszel a következő. Látod magad az úton fekve, ugye? Kilapítva, kitekeredve. Mindig a másik oldalról jövök, mint ahonnan várnál.”

Nevetett, aztán eltűnt. De ott hagyta a gyötrelmet. A rettegést.

Ettől a naptól kezdve a félelem kísértett. Minden úttesten való átkeléskor láttam magam – holtan, vérbe fagyva, különféle módokon. A halál képei a mindennapjaim részévé váltak. Legáltalánosabb tevékenységek közben is felötlött bennem: „Na most. Most fogok meghalni.” Elesem, beverem a fejem. Megráz az áram. Megharap egy kutya.

A félelem állandó társam lett. Nem csak önmagamért aggódtam – hanem mindenért, ami az enyém. Holmikat szorítottam magamhoz, simogattam őket. Talán utoljára látom. Talán ellopják. Talán elveszítem.

Mindent féltettem. A legapróbb csecsebecsék elvesztése is kiborított. Egyszer találtam egy ezüst gyűrűt. Tél volt, a hóban hevert. Elsőre csak egy eldobott kupaknak tűnt, de ahogy letöröltem róla a havat, megláttam: igazi ezüst, apró, tiaraformájú.

Attól kezdve megszállottan őriztem. A legváratlanabb pillanatokban kapott el a pánik: elvesztettem. Ilyenkor felforgattam mindent. A pulzusom az egekben, a szívem vadul vert, a sírás fojtogatott. Aztán meglett. Megint megszoríthattam. Itt van, velem. Nem veheti el senki.

Vagy mégis?